A Hippogriff
A griffmadárral ellentétben a hippogriff létezésében soha senki nem hitt egyetlen pillanatra sem. Kezdettől fogva költői konstrukció volt; eredetét egy poétikus antik hasonlatról veszi.
Az ókori szerzők a griffmadár félelmetes erejét gyakran érzékeltették azzal a példázattal, hogy erőfeszítés nélkül a levegőbe bír ragadni egy lovat. Ebből a folyamatosan ismételgetett toposzból aztán kifejlődött az az elképzelés, hogy a ló a griff kedvenc zsákmánya. Megokolást utólag kreáltak hozzá, a „gombhoz a kabátot” elv alapján. Egyesek úgy vélték, a griff ínyencfalatnak tartja a lóhúst; mások szerint ösztönös gyűlöletet érez a ló iránt; ad absurdum féltékeny rá, mert az istenek és az emberek gyakrabban használják hátasnak és igavonónak, mint őt. A két állat - a mitikus és a valóságos - kibékíthetetlen ellenségeskedése mindenesetre a késő köztársaságkorra közmondásossá vált.
Ezt a közhelyet használta ki a nagy római költő, Vergilius Nyolcadik Eklogájában, amikor a lehetetlen dolog, a képtelenség érzékeltetésére keresett kifejező hasonlatot.
Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
őz pedig egy forráshoz fog még járni idővel...
(Eclogae VIII. 27-28.; Lakatos István fordítása)
Amivel a versben megszólaltatott pásztor azt akarja mondani, hogy szerelmesének elpártolása éppoly lehetetlenség, mintha a griffmadár lóval párosodna össze, vagy az őz egy forráshoz járna inni a vadászkutyákkal. Egyébként főleg önmagát igyekszik nyugtatgatni, a sajnálatos helyzet ugyanis az, hogy a szép Nysa közben javában ölelkezik a vetélytárssal. (Az eklogában szereplő másik pásztor is hasonló gondokkal küzd, ő azonban panaszkodás helyett konstruktívabb megoldást választ: szerelmi varázzsal hazabűvöli a városba szökött kedvesét.)
 A tömör és találó vergiliusi hasonlat - iungentur iam grypes equis - csakhamar kiemelkedett az ekloga kereteiből, és szállóigévé vált; akkor szokták citálni, ha különösen hangsúlyozni akarták valaminek a képtelenségét. Több mint ezer év múlva megakadt rajta a szeme egy másik költőnek, Lodovico Ariostónak, aki a bizarr ötletek nagy kedvelője volt. Gondolt egyet, és elhatározta, hogy szaván fogja Vergiliust. Főművében, Az eszeveszett Orlando ( Orlando Furioso) című lovagi eposzban felléptette azt a kétszeresen hibrid keveréklényt - a hippogriffet -, amely a griffmadár és a ló közmondásosan lehetetlen nászából született. Nem volt káprázat műve paripája,
valódi griff és kanca keveréke,
apai volt a tollazata, szárnya,
első pár lába, a feje, a képe;
egyéb testrészeiben az anyára
ütött, így szolgált hippogriff nevére;
a Rifei hegyekbe jönnek olykor,
a jégtenger környéki távolokból.
(Az eszeveszett Orlando IV. 18.; Simon Gyula fordítása)
 Mint láthatjuk, Ariosto megelégszik a szó szerint formabontó ötlettel, egyebekben megmarad a tradicionális griffmadár-képnél. A hippogriff nem természetfölötti lény, csak egy ritka állat, amely az Urálból (a „Rifei hegyekből”) származik, és szerepköre is hagyományos: makrancos hátasként szolgálja a bajvívó hősöket. Első felbukkanásakor egy öreg varázslót hordoz a hátán; ezt természetesen csakhamar legyőzik és kirabolják, hogy az eposz hátralévő részében a háttérből ármánykodjon a főszereplők ellen. (Akiket egyébként szívből szeret, csupán a hadakozás veszedelmeitől akarja megóvni őket.) Későbbi gazdái Bradamante, a gyönyörű lovaghölgy; majd az ő szerelmese, Roger; végül az angol királyfi, Astulf - valamennyien Nagy Károly bajnokai. A hippogriffet kizárólag varázserejű kantárral lehet fölszerszámozni, különben teljesen irányíthatatlan: oda viszi a lovasát, ahol éppen kedve támad körülnézni. Ez számtalan bonyodalmat okoz a történet során, többek között meghiúsítja az egymás után epekedő Bradamante és Roger régóta esedékes viszontlátását. Amíg a kantár rajta van, a hippogriff bátran támogatja Rogert a félelmetes tengeri szörny, az orka elleni küzdelemben; mihelyt azonban véletlenül lehullik róla, tüstént faképnél hagyja. Legjobban Astulf tudja betörni, akivel - mint láthattuk - előbb felröpül a földi paradicsomba, majd győzelemre segíti a szaracén hadak ellen. A csata után Astulf hűsége jutalmául leveszi róla a kantárt, a nyerget, és szabadon bocsátja - hadd szárnyaljon tovább büszkén és dicsőséggel a világ boltozatán, amerre csak szilaj, fékezhetetlen lelke hajtja...
 |
AJÁNLOM AZ OLDALT
